Itthon szültem a matracon

A kezdet

Kezdem a legelejétől.  Már nagyon rég szerettem volna egy kisbabát, mindig is erős anyai ösztönök dúltak bennem, aztán 10 hónap „munka” után egyszer csak megfogant a Kismanónk. Örültünk nagyon, akkor még nem tudtam, hogy otthon fogok szülni.  Még egy nőgyógyászt sem ismertem, így körbe kérdezgettem az ismerősöket, hátha ajánlanak egy jó szakembert, de úgy voltam vele, hogy ami az egyiknek jó, az lehet, nekem nem jön be. Aztán egy ismerős, aki egy SZTK-s nőgyógyászaton dolgozik, ajánlotta, hogy menjek oda, az egyik doki el is vállalta a terhesgondozást, de ő nem szülész, szóval a kórház meg a szülészorvos keresése még odébb volt, nem is érdekelt nagyon.  Eljártam a kötelező vizsgálatokra, szerencsére a doki nem macerált sokat, épp a kötelező UH-kat ejtette meg, de pl. egyszer sem vizsgált meg (a várandósságot egy másik doki állapította meg, aki nem vállalt el, ugyanott), mert nem volt semmi panaszom, ennek kifejezetten örültem.

Közben megtudtam, hogy az egyik barátnőm is otthon szülte a kislányát, és egy másik ismerős lány is mesélte, hogy van egy tanfolyam, ahová érdemes elmenni, akkor is, ha úgy döntök, hogy kórházban szeretnék szülni. Majd miután ő világra hozta otthon a kisbabáját, egyre inkább foglalkoztatni kezdett a dolog, és úgy döntöttünk a Kedvessel, hogy elmegyünk a tanfolyamra (erről írtam korábban már). Az elején, mikor csak épp megfordult a fejemben, hogy talán jó lenne, ha kikerülném a kórházat, voltak még kétségeim, nem voltam biztos magamban. A tanfolyam alkalmai során, ahogy egyre jobban belemélyedtünk az ismeretekbe, és egyre több információhoz jutottunk, egyre inkább oszlottak a kétségeim (Kedvesnek nem volt semmi kétsége), míg eljutottunk ahhoz a döntéshez, hogy nekünk így lesz a legjobb, otthon szülni. És onnan kezdve még jobban kinyíltunk, még több infót gyűjtöttünk, tudatosan készültünk a várandósság során az eljövendő szülésre, könyveket olvastunk, videókat néztünk, másokkal beszélgettünk. Várandósságom teljesen problémamentes volt, sőt mi több, egyik legcsodálatosabb időszaka az életemnek, szóval a kockázatmentes, azaz nem veszélyeztetett kategória. Nagyon szerettem figyelni a testem változásait, átalakulását, csodálatos érzés volt, hogy szívem alatt, a pocakban egy új ÉLET növekszik bennem. A szüléstől nem féltem, mint ismeretlentől sem, sőt, szinte kívántam átélni az élményt, úgy gondoltam rá, mint igaz beavatást a női létbe. És végiggondoltam a dolgot: soha életemben nem voltam kórházban, csak mikor megszülettem, nem voltam beteg, miért pont most menjek oda, egy egészséges várandóssággal, babával (mert tudtam, hogy a babám egészséges, és nem kimondottan a szűrésekből)? Persze, tudom, mik az ellenvetések, de nekem meggyőződésemmé vált, hogy Nekünk otthon lesz a legjobb, szép nyugiban, amilyen a teljes 9 hónap volt. Kicsit aggódtam, nehogy a 37. hét előtt legyen kedve Ábelnek kijönni a pocakalbérletből, mert akkor úszott volna az OSZ. De nem történt ilyesmi, beszélgettem vele közben, mondtam neki, ne jöjjön ki hamarabb, sőt, március 25. helyett, ami a kiírt dátum volt (ami amúgy szerintem nem pontos számolás, mert a ciklusaim nem 28 naposak, hanem legalább 33-35 naposak voltak, (legközelebb [:)))] másként is számolom majd, másként fogom számon tartani) Ábel e számítás szerint a 42. héten, terminus után a 12. napra, teljesen időben, az ő idejében bújt ki e világra. J Persze már mindenki tűkön ült körülöttem, de én tudtam, hogy akkor fog jönni a babám, amikor neki jó lesz.

Szóval a 37. heti bábákkal való találka után sínen volt a dolog, mert úgymond „megfeleltem” a feltételeknek, mert ugye, azért vannak esetek, amikor mégsem vállalják el a bábák, ennek több oka is lehet, és nagyon örültem, hogy akadálymentes az ediggi terv, onnantól kezdve nagyon vártam már a NAGY NAPOT. Közben mindent előkészítettem, amit ilyenkor kell, főleg a lelkemet. Sokféleképpen elképzeltem a szülést, de azt is tudtam, hogy bármit képzeljek is el, biztosan teljesen másképp lesz. Nem tudtam, hogyan fog kezdődni, és melyik jobb, fájásokkal, vagy burokrepedéssel, magzatvízelfolyással…..A kiírt dátumtól kezdve izgalmasak voltak a napjaim, mert minden este úgy feküdtem le, hogy lehet reggelre, vagy másnapra találkozhatok Ábellel. Közben voltak amolyan jóslóim, mensiszerű görcseim, de főleg éjszaka és hajnalban és fekvő állapotban éreztem, nappalra általában elmúltak. Húsvétkor már napközben is éreztem kicsit, és találkoztam a nyákdugó kis darabjaival, gondoltam, no, talán már közeleg a szülés, bár tudtam, hogy még ez sem jelent túl sokat. Közben meg kétnaponta ctg-ztünk, szerencsére itthon volt a fetafon, amivel egyszerűen ment  a dolog, nem kellett elmennem sehová, bár az utolsó napokban is sokat mászkáltam, igaz, egyre nehezebben, mert már annyira húzta a hasam, és a feje is már úgy be volt ékelődve, hogy kisterpeszben, kacsázva-imbolyogva jártam, és baromi lassan, de végig jól éreztem magam. J

A szülés

Aztán eljött Húsvét, és eljött április ötödike, hétfői nap. Aznap még porszívóztam, felmostam, szinte készültem……majd este elkezdtük nézni a Patch Adams c. filmet. Körülbelül fél 9 körül éreztem, hogy valami meleg folyik belőlem, folydogált…..szóltam a Kedvesnek, hogy „folyik belőlem valami, és azt hiszem  a magzatvíz”…tudtuk, hogy kezdődik…nem estünk pánikba, kicsit megdobbant a szívem, hogy akkor itt van a várva várt pillanat, hoztam törülközőt, ellenőriztem a magzatvíz színét és szagát, lázat mértem. Minden rendben volt, szép tiszta és szagtalan …először a nyákdugó nagy adagjával találkoztam, majd folydogált, egyre nagyobb löketekben, még a parkettára is csöpögött…..közben néztük a filmet tovább, nem hagytam volna ki, de mintha valami kicsit megváltozott volna, kezdtek elkalandozni a gondolataim. A film után felhívtam Őt, és elmondtam, mi a helyzet, majd megnyugtató hangja után lefeküdtünk. Még  írtam sms-t a barátnőmnek, a házi dúlámnak, hogy elkezdődött, és jöjjön reggel. Én nem tudtam aludni, bár nem voltak még érezhető kontrakciók, Ádám úgy döntött, alszik egy kicsit, amíg lehet. Elkezdtem nézni a tv-t, az első film végére, olyan éjfél körül már éreztem, ahogy a méhem dolgozni kezd, egyre erősebb összehúzódásaim voltak….a második filmre már nem tudtam koncentrálni, ahogy jöttek a hullámok, most már tudtam, mik „azok a hullámok”….meggyújtottam a nagy vastag fehér gyertyát, amit direkt erre az alkalomra vettem (höhöhö), a gyertyafény megnyugtatott, és a éjjeli csendben átengedtem magam az érkező hullámoknak. Nem nagyon tudtam aludni (pedig jó lett volna), csak két kontrakció között bóbiskoltam el, majd föltérdeltem, fölültem, fölugrottam, körbejártam a szobában, mikor hogy éreztem…. Jó volt így „egyedül”, és jó volt, hogy Kedvesem ott szuszog mellettem….halkan sóhajtoztam is, nyöszörögtem, sóhajtoztam egy-egy erősebbnél….lélekben és gondolataimban  készültem az eljövendő találkozásra.  Méregettem, de elég rendszertelenek voltak a „fájások”, hol négy perc, hol 8 perc, hol 10 perc….fél kettő körül beültem a kádba, erre Kedves is fölébredt, és mérni kezdte. A meleg víz nagyon jól esett, de úgy éreztem különösebben nem enyhülnek a fájdalmak, sőőt. Kedves szabályos kétperceseket mért, de miután kiszálltam a kádból, ismét rendszertelenebbé váltak a kontrakciók. Kedves visszafeküdt, én meg tovább bóbiskoltam és ugráltam felváltva, a fájásnál nem tudtam fekve maradni…. Hajnali fél 4-kor hívtam  a megadott számot, és kértem a bábát, hogy jöjjön. Fél 5-re megérkezett, felmérte  a terepet és megvizsgált, sajnos csalódnom kellett, mert még csak félujjnyira voltam tágulva. Mivel neki tennivalója még nem volt, úgy döntöttünk, hogy elmegy, én meg „dolgozom” tovább, javasolta, hogy aludjak, egyek meg igyak…de nem sikerült. Még egy kis áfonyapálinkát is ittam, hátha bekábulok, és tudok aludni, de csak hányingerem lett tőle, meg kicsit rosszul lettem, sehogysem bírtam elaludni. A hullámok meg jöttek, szünet, ismét, majd szünet, már nem mértem semmit, csak vártam a következőt, a szünetekben meg párnába fúrtam a fejem, bóbiskoltam, álmodtam, belső képeket nézegettem, vártam a szünetet, mikor hogy….olyan álomszerű volt, ébren sem voltam, de nem is aludtam. Közben kivirradt, felébredtek  a madarak is a ház előtti platánon, szép volt a hajnal, szép volt a reggel... Fél 9-kor hívtam újra a bábát, kicsit féltem, hogy talán túl korán hívom megint, de úgy éreztem már, jönnie kell…fél 10-re megérkeztek, és kezdődött a „nagy meló”, kipakolás, vízforralás, szívhanghallgatás, és nem is tudom mi még, ja, hát a saját és a babám nagy munkája, akkorra már elég erősek voltak a kontrakciók….jól esett a meleg borogatás, jó volt Kedves szemébe nézni, miközben szorítottam a kezét, sokat nem beszéltem. Néha , tisztább pillanatomban, szünetben mondtam ezt azt, mit hol találnak, ilyenek... Aztán megérkezett a barátnőm-dúlám, jólesett, hogy jött, ő tudta, mi hol van a lakásban, segített. És biztató volt ránézni közben, hisz ő is szült már, belőle is kijött egy baba, úgy, mint most belőlem. Aztán kicsit elakadt a dolog, a méhszájperem nem akart eltűnni, és így nem tudott a baba lejönni, ezért kellett még külön vagy másfél órát „dolgoznom”, a bába is segített belülről, de mikor már jegelésről lett volna szó, hirtelen egy erős kontrakciónál eltűnt, hurrá, felszabadító érzés volt, így szabaddá vált a baba útja is, éreztem, ahogy mind lejjebb és lejjebb jön. Ez volt kb. negyed kettőkor délután, a baba meg szép lassan jött lefelé. Hamarosan látszódott a haja, ami olyan nagy, hogy kicsüngött J Közben az ajtónál kétszer is becsengetett a gázas (eltévedt), talán kiscsit ki is zökkentett a ritmusból….szóval Ábel lent volt hamar, de nehezen jött ki. Eltelt kb egy jó óra, másfél, Ábel meg állandóan visszacsúszott. Akkor a bába javaslatára próbáltam többféle pozíciót, visszatartást, amúgy általában térdepelve, párnára dőlve a matracon szültem, úgy esett a legjobban, a szoba 25 fokra felfűtve, én meg rövid frottír fehér fürdőköpenyben izzadtam és fáztam, néha feltűrve  (a végére jó kis vérfoltos lett), de olyan jól esett, hogy rajtam volt, néha reszkettem, melegített, még a felfűtött szobában is….Kedves masszírozta a hátamat, derekamat, nagyon jó volt minden éríntés, jól estek az érintések, hogy itt vannak, törődnek velem, rám-ránk figyelnek. Szülök. Néha felálltam, topogtam, táncoltam is keveset…aztán rögtönzött „szülőszéken” is próbáltuk, úgy, hogy  Kedves térdein, hátammal a mellkasának támaszkodva ültem…Ábel csak nem jött ki……a szívhangot folyamatosan nézték, Ábel ügyesen bírta (kis hős)…és én is, pedig már valósággal szkandereztem Kedvessel, nem csak nekem volt utána izomlázam, hanem neki is, sőt, a bábának is….jó lett volna pisilni, de nem tudtam…….nem ment……nyomtam, nyomtam, javaslatra visszatartottam….Ábel nem bújt ki….már éreztem a kis fejét, haját, állva is már nagyon furi volt, a lábam között lent a kisbabával ….aztán megkérdeztem: „ kijön ma még ez a baba?”, amin jót derültünk….Erősen nyomtam, amikor éreztem az ingert, kakilnom kellett, a baba feje nyomott, már már szinte, de mégsem tudtam kinyomni. Tolófájások ezerrel…..nyögés, sóhajtozás, kiabálás mélyebb hangon, "jaj-istenem", nem voltam csendes vajúdó, szülő..de van, aki az? Biztos akad…

Homeó…aztán felhívták Őt, hogy tud-e jönni, kb. délután fél 4-kor; kicsivel 4 után meg is érkezett, és 3 kontrakcióból megoldotta. Közben már megfordult sok minden a fejemben, mikor megláttam felvillani a szemem sarkából az ollót a bába kezében, amint lefertőtleníti betadinnal, azt gondoltam magamban, jaj, gátat akar metszeni…én kis hülye…miközben folymatosan ment a gátvédelem, maszzírozás. Picikét csüggedtem, hogy miért nem akar, vagy miért nem tud ez a baba kijönni, talán nem jól csinálom??? De mire ezt kigondoltam, már jött is a megerősítés, hogy nagyon ügyes vagyok, és nagyon jól csinálom. Igen, valóban bírtam….úgy nyomtam, mint még soha, amikor kellett….talán nem kellett volna annyira nyomni, és jobban lélegezni, ugye „kilélegezni, de ez akkor nem jutott eszembe….csináltam, ahogy jött….vitzualizáltam, hogy nyíló rózsa vagyok….A kiérkezŐ először is bekente erős olajjal a hasamat, amitől erősebb kontrakció jött, és melyet vissza kellett tartanom, végül  a hátamra fektetett, akkor már összefolyt minden, nem volt szünet, ő meg segített a babának, nem tudom, pontosan mit csinált, azt hiszem, kihúzta (két ujjal), amikor jött, mert egyből kijött, a kis teste a Kedves szerint mint egy kis inka szobor, nem volt rajta magzatmáz, gyönyörű, puha bőr…..sajnos, azt nem láttam, amikor világra jött, háton feküdtem, és nagyon oda voltam, …felsírt, majd rám fektették J, csodálatos volt, ott pihegtünk együtt, kisvártatva már szopizott is, Kedves és a dúlám ott zokogtak örömükben fölöttem, én csak mosolyogtam.  J Körülbelül félóra múlva az utolsó „fájásra”  a lepény is kijött, egyből, épen, megnézegettük, a burkot, mindent, picit volt csak meszes….és ezennel a szülés befejeződött. Megvártuk, amíg a köldökzsinór nem pulzál, majd Kedves elvágta a zsinórt. Gátszakadás nem volt, icipici hajszálvékony „sérülés” csupán,  a hüvelyem inkább megsínylette a súrlódást, a ki-be csúszkálást, az viszont nem fájt J legalábbis nem éreztem…de hát 36-os fejkörfogattal és 4370 grammal érkezett Ábelbaba. Majd segítőim elpakoltak, tiszta ágyat húztak, én felálltam, kicsit szédülve, majd lezuhanyoztam, telefonáltam a szüleimnek. Addig Ábel Kedvesem mellkasán pihegett... befeküdtem a tiszta ágyba a babámmal. Dúlám hozott ételt, csodálatos délután volt és nyugodt csend, mire a szüleim is megérkeztek a nagy örömre. Aztán csak néztük és néztük, csodáltuk Ábelt.

Utószó

Így utólag, biztos vagyok benne, hogy nekem a legjobb döntés volt itthon szülni, pedig ez csak egy ócska albérlet, mégsem ez a lényeg, hanem a háborítatlanság, ma már tudom. Annak idején fura volt elképzelni, hogy egy albérletben szüljek.. J Badarság. Ezt kellett tennem, jó, hogy hallgattam a belső hangra, hisz egy ekkora babával biztosan nem úsztam volna meg az oxit, a tágítást esetleg, a gátmetszést, és azt hiszem, a műszereket sem…..talán császár nem lett volna belőle, de ki tudja….az biztos, hogy nem vártak volna, amíg szépen megnyílok…az első kontrakcióktól számolva 17 órát számoltam….ebből az utolsó három óra tolófájások. Biztos vagyok benne, hogy azért kellett ennyi idő a testemnek, hogy szépen kiengedje magából kisnagybabámat. Nem volt könnyű, kemény meló ez a szülés. Örülök a tapasztalatnak, a beavatásnak. Nem féltem tőle, igaz, nem is tudtam, mitől kellene, de azt hiszem, hogy ezután sem fogok félni. Főleg EZ után nem. Mert nem ért semmi olyan közben, ami nem lett volna jó nekem. Minden jó volt, és mindennek úgy kellett lennie, ahogy volt...és Ábel is jól bírta, beszéltem is hozzá magamban, mondtam neki, hogy hamarosan találkozunk idekint, biztattam őt is, magam is. Egyszersem jutott eszembe, hogy nem bírom ki, és tudtam, hogy a szenvedésem úgynevezett produktív szenvedés, termékeny szenvedés, aminek a  végén találkozom a kisfiammal. Mint az igazgyöngy képződése, mikor a kis porszem megsérti a finom húsú kagylót, és a porszemből a kagyló fájdalma révén igazgyöngy lesz. A segítőim egyszerűen csodálatosak voltak, ezer és még több köszönet és hála, hogy velünk voltak, nagyon bíztam bennük..és magamban. Kedvesem végig fogta  a kezem, mellettem volt, velem volt, eszébe sem jutott elájulni, meleg barna szemeivel biztatott, olyan jó volt  a szemébe nézni, és erőt meríteni J, pedig azt mondta, olyan erős voltam, olyan erő jött belőlem, amilyen ő sosem lehetne…
Így született a mi kis Csodánk!